„Ne bízz a szélcsendben, ne feledd, hogy a tenger felkavarodik” (Seneca: Erkölcsi levelek, 4. levél). Ezzel, a témánkban talán idegenül csengő Seneca-idézettel folytatom az iskolai erőszakról szóló – annak kezelési módjaival foglalkozó – gondolataimat.

Tételezzük fel, hogy jól működik a magatartásküszöbök rendszere, van iskolai közmunka, pedellus, a biztonságra felügyelő csendőr, érett, tiszteletre méltó, tekintélyt parancsoló habitusú pedagógus, szülőt is fegyelmező, őt terhelő szabálysértési bírság, következetes és szigorú büntetőtörvénykönyv. Az iskolai erőszak problémájának megoldásához mégis szükségesek más eszközök, körülmények is. A kemény, szigorú szabályok mellett az iskolai erőszak kialakulása ellen hatnak az oktatás körülményei is. Ne bízzunk tehát a szélcsendben, hanem tegyük meg azokat a lépéseket is, amelyek nemcsak leküzdeni segítik a vihart, hanem annak ellenállni - vagy a gondolatsort folytatva - annak elkerülésére is képessé teszik a diákot és iskoláját.

Az iskolai létszámok túl magasak, figyelmeztetnek bennünket az érdekvédelmi szervezetek. A mai oktatáspolitika ezzel szemben nem talál kivetnivalót az osztálylétszámokban. Az Ép lélekben ép gyermek 4. című cikkemben szóltam arról, hogy a KSH adatai szerint az általános iskolákban az átlagos osztálylétszám 20, a gimnáziumokban és a szakközépiskolákban 27, a szakiskolákban 24 főből áll. A nagyobb városokban, vagy a jobb hírű, keresettebb iskolákban ez a létszám jóval magasabb.

Elkerülhetetlenül szükséges egy osztály létszámát 15 főben (ami kisebb falvakban akár 5-10 fő is lehet), maximalizálni. Az iskolák létszámát, a francia példához hasonlóan, 500 főben határozzuk meg.

A kisebb létszámú osztályok lehetőséget teremtenek diáknak és tanárnak egyaránt a feszültségektől mentes órákra és az iskolai szocializációra. A tanár kizárólagos oktató funkciója mellett így nevelhet is, mert közvetlenebbül foglalkozhat a gyermekekkel, ahogy Teleki Pál, egykori miniszterelnök is elvárta a pedagógustól. Úgy gondolta, hogy a tanító ne csak tanítson, hanem szeresse is a gyermeket, és ne oktatva, hanem nevelve ébressze fel benne a hazaszeretetet. A hazaszeretet mellett fel kell építeni a gyermekben a globális világ számos erőszakos hatása elleni védelmet is. A tanár egy kisebb létszámú osztályban valódi pedagógiát fejthet ki, könnyebben kezeli a konfliktusokat, miközben összetartóbb, ugyanakkor áttekinthetőbb közösség épülhet a diákokból. A problémás gyermekek hamarabb szem elé kerülnek, nő a diákok és a pedagógus közötti kapcsolatok száma és mélysége, ami megelőzi az erőszakot, és hatásosabbá teszi az erőszak ellen alkalmazott egyéb pszichológiai-pedagógiai módszereket. „Miért neveljük hát fiainkat a szabad tudományokkal? Nem azért, mintha erényt taníthatnánk, hanem mert a lelket előkészítik az erény befogadására” (Seneca: Erkölcsi levelek, 88. levél)

Megszólít bennünket a fenti gondolat. Miért van szükség a kis létszámú osztályra? Nemcsak azért, hogy magasabb szinten taníthassunk, hanem azért is, hogy befogadóvá tehessük gyermekeinket a keresztény erkölcsre, megelőzhessük, és orvosolhassuk a bajokat. Az oktatáspolitika folyamatosan a megelőző programokról beszél. Pénzeket áldoz rá, csak éppen megfelelő kereteit és módszereit nem teremti meg. Az erőszak és más káros események megelőzésére tanórakeretbe kell illeszteni a módszereket és a tudnivalókat. Baj, hogy a helyes programok mindig az elit iskolákból indulnak el. Azért, mert azokban még előfordul, hogy a diákok órák után is ott maradnak egy-egy érdekes csoportfoglalkozáson, vagy személyiségüket jó irányban fejlesztő programokon. Vajon egy szatmári, vagy Ózd-környéki iskolában, de akár máshol egy „átlagos iskola” diákja is ott marad-e a nem kötelező foglalkozásokon? Általában nem. Ezért van szükség minden értelmes és hasznos foglalkozásnak az órakeretbe illesztésre, és az ottani teljesítmények érdemjegyszerű értékelésre.* Mert meg kell teremteni a lehetőséget, hogy a diákok érett társadalmi lénnyé váljanak, ne fogadják el az erőszakot, ne használják azt megoldásként, de harcoljanak az igazságért.

Mire van még szükség? Befogadó, otthonos iskolai környezetre. Olyan iskolai környezetre, ami belül és kívül nem omladozó falakat, hiányzó vécéülőkéket, vibráló neonokat takar. Olyan környezetre, ahol a pedagógus nem dohányzik a folyosón, vagy az udvaron, aki példát mutat a gyermeknek tartásával, nem vetkőzik ki magából, nem részegedik le, tiszta, magyar kifejezéseket használ, szépen beszél magyarul, tisztában van nyelvünk szabályaival, ismeri az „ikes” ragozás szabályait, és példamutató, követendő az élete. Az ilyen pedagógus tudja a környezetét, munkahelyét nyugodttá, örömtelivé, otthonossá tenni. Az oktatáspolitika sikeréhez nem digitális táblára van szükség, hanem székre, ahová a kisdiák leülhet, pingpongasztalra, közösségi helyekre, játékokra, virágokra. Gondoljunk bele, mi felnőttek, hol érezzük jól magunkat, hol vagyunk nyugodtak! A választ tudjuk: ott, ahol nemcsak bensőleg, de külsőleg is biztonság és rend vesz körül bennünket. A feszültségeinktől is megszabadulunk egy-egy tartalmas beszélgetés által, elég egy kényelmes fotel, hogy hátra dőlhessünk, meghallgassuk a kedvenc zenedarabuinkat. Ugyanez kell a gyermekeknek is.

Klebelsberg Kunó népiskolai programjában az iskolák téglából épültek, vörösfenyő padlózattal, nagy ablakokkal, palatetővel, miközben a falusi házak túlnyomó része még nádfedeles volt, és vályogból épült. Annak a kornak modern épületeiről beszélünk. Hol maradnak a mai iskolák a korabeliektől? Mark L. Knapp a hetvenes években kutatásai alapján bebizonyította, hogy azokban az osztálytermekben, amiket a gyermekek, a lehetőségekhez mérten maguk rendeznek be, hatékonyabb pedagógiai munka folyik. Kevesebb a konfliktus, az órák megzavarása. Az is tény, hogy amit a diákok maguk készítenek, arra jobban vigyáznak. Két dolog kapcsolódik itt össze: az otthonos iskola és a „diákok által épített” iskola jellege. Mindkettő csökkentheti a tárgyak rongálásának ötletét, és kiegyensúlyozottabb állapotot teremt. Az iskola ugyanakkor társadalommodell, ahol az erőszakkal szemben hasonlóan kell fellépni, mint odakint a „nagyvilágban”. Helyes munkaszervezéssel a gyermek megtanul dolgozni, a munkát, s ezáltal mások tulajdonát is megfelelően értékelni. Teleki Pál nemzetnevelő programjában többek között kiemeli a foglalkozási-szakmai tevékenységekben, és az azokon túli konkrét cselekedetekben megnyilvánuló felelősségérzetet, kötelességtudatot. A diákoknak az iskolai közösségekben ezért olyan feladatokat is fontos vállalniuk, amiknek hatása az iskola falain kívülre is elér. A társadalmi érést így nemcsak az iskolai szocializáció segíti, hanem azok a csoportok is, amelyekkel a diákok foglalkozásaik során kapcsoltba kerülnek. Visszatérve Seneca gondolatához: mindez megteremti annak a lehetőségét, hogy a diákok befogadják az erényeket, és mint mintát ne az erőszakos magatartást kövessék.

Megoldást jelenthet a formaruha viselése. Az iskolai uniformis, egyenruha több országban is jelen van. Ezek viselése általában évszázados hagyományokra épül. Kínában és Japánban, Angliában a nagyhírű iskolákban, a volt angol gyarmatok közül többön, de Romániában is egyre több iskolában visszatérnek a kötelező egyenruha-viseletre. Lengyelországban minden 16 év alatti gyermeknek kötelező az iskolai uniformis viselése egy 2007-ben született törvény szerint. A formaruha elsősorban a közösséget erősíti. A sok közösség összefonódásával pedig a társadalmat. Elsőként – minél hamarabb és a lehető leggyorsabban – azoknak az erkölcsi, lelki, magatartási alapoknak a megteremtése fontos, amelyek az összetartozás örömét a lélekben adják meg. Ez a „benső egyenruha” a haza, a magyar múlt szeretetének, a keresztény erkölcsiségnek az alapja a múlt ismeretének és egy magas tudásnak a formaruhája. Ha ez megvan, nincs ellenállás az összetartozás külső kifejezésével szemben sem. Ebben az erőben rejlő tartás segít ellenállni a kozmopolitizmusnak, ami csökkenti a médiaerőszak és az agresszió követését. Az iskolai uniformist azonban jól kell kezelni. Emellett szükséges odafigyelni, és segíteni az egyéni kibontakozást, különben ennek hiánya vezet agresszióhoz.

Az iskolában gyakran gondot jelentenek a túlkoros tanulók. A többször bukott tanulók nem a tanulásért vesznek részt az iskolai órákon. Gyakran zavarják a tanítást, ellenszegülnek a pedagógusoknak. Az ilyen diákok számára, miután bebizonyosodik, hogy nem képesek, vagy nem akarnak tanulni, megfelelni az iskola szabályainak, célszerű speciális tananyaggal rendelkező, a munkára való nevelést középpontba állító iskolát létrehozni. Ebbe az iskolába be lehet építeni olyan ösztönzőket, amik segítik a diákokat, és olyan fékezőket, amik elveszik a kedvüket attól, hogy itt se tanuljanak. A lemorzsolódók száma ma igen magas, túlnyomó többségük a cigány gyermekek közül kerül ki. Egy céltalan, tanulatlan, szakma nélküli diák potenciálisan gyengíti az érett társadalom alapjait. A politikusoknak, akik nem akarnak foglalkozni ezzel a problémával, leghatásosabban a már említett Seneca idézettel érvelhetek: „Ne bízz a szélcsendben, ne feledd, hogy a tenger felkavarodik”

Összefoglalva: az iskolai erőszakot a következők segítségével látom kezelhetőnek.
1. magatartásküszöbök, szigorú büntetés kialakítása;
2. a pedagógustársadalom tekintélyének erősítése kívülről és belülről egyaránt;
3. iskolaszolga alkalmazása;
4. iskolai közmunkaprogramok bevezetése;
5. csendőrség részvétele az iskolai erőszak megelőzésében;
6. radikális osztálylétszám-csökkentés, az iskolák létszámának 500 főben maximalizálása;
7. megelőző foglalkozások kötelező órakeretbe illesztése és osztályzása;
8. az iskola otthonossá tétele, az iskolai közösségek erősítése;
9. „benső formaruha” megteremtése, az iskolák ösztönzése formaruha viselésére;
10. túlkoros gyerekek, lemorzsolódók számára egy külön, munkára nevelő iskolatípus létrehozása.

Mészáros Domonkos
Jobbik Oktatási és Kulturális Kabinetének alelnöke