A nevesebb hazai közvélemény-kutató intézetek adatait elemezve egy olyan tendencia látszik kibontakozni, amely szerint a magyar választópolgárok egyre kevesebb bizalommal szemlélik a második Orbán-kormány teljesítményét. Nem ok nélkül.

A magyar emberek nem szeretik a megszorításokat. Akkor sem, ha „strukturális reformoknak”, „konvergencia programnak”, vagy éppen „Széll Kálmán Tervnek” nevezik őket. A magyar ember már csak ilyen. A tavaszi választások után sokan bíztak abban, hogy a nyolc évnyi féktelen pusztítás és a magyar nemzet elleni gazdasági-morális hadviselés után végre megkezdődhet az újjáépítés-újjáépülés korszaka. Talán még azok között is voltak ilyen reménykedők, akik áprilisban az erősebb és többpólusú nemzeti parlamenti jelenlét reményében a Jobbikra szavaztak, de titkon azért remélték, hogy Orbánék „helyrerakják a dolgokat”, és csak azért nem álltak elő választási programmal, mert „nem akarták, hogy azt a média kiforgassa”. Közel egy évvel az országgyűlési választások után már tudjuk: nem is állhattak volna elő, mert hogy nem volt mivel előállniuk.

Az elmúlt 11 hónap során számtalan ad hoc jellegű, előkészítetlen, kapkodva összetákolt, káros, vagy éppen értelmetlen kormányzati intézkedésnek lehettünk szemtanúi. A civil szféra számos szegmense (nem csak a balliberális oldalon) értetlenül áll az előtt a primitív kormányzati szemlélet előtt, amely csak klientúra-ellenség koordináta rendszerben tud gondolkodni, és amelynek törvény-előkészítési gyakorlata kimerül abban, hogy a kész tervezeteket előzetes egyeztetés nélkül dobja szignózásra a szakma elé; ha pedig valaki felemeli a szavát egy-egy hajmeresztő kormányzati lépés ellen, azt jobb esetben elfelejtik meghívni a következő találkozóra, rosszabb esetben - ha az államigazgatásban dolgozik - másnap szedheti a cókmókját. A hónapok azonban egyre csak telnek, és a sokat emlegetett sárga csekkek rémével naponta megküzdő, devizahiteles adósságokban úszó, legutolsó tartalékait felélő magyar lakosság száját már egyre nehezebb befogni hangzatos nemzeti jelszavakkal és látványos pótcselekvésekkel.

Ami a felelősséget illeti: nyilvánvaló, hogy egy év alatt nem lehet eltakarítani két évtized romhalmazát. Ezt nem is várja el senki a kormánytól. Az alapvető lépéseket azonban (a kommunista-szélsőliberális elit száműzése a hatalomból, gazdasági és szociális szerkezetváltoztatások, igazságos és elviselhető adópolitika, látható és érezhető rendvédelem) meg lehetne, meg kellene tenni. De nem ez történik. Önmagában már az is nevetséges, hogy közel egy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy magát forradalminak hirdető kormány programmal álljon elő. De miből is áll ez a program?

130 milliárd forint kivonása a nyugdíjrendszerből, közel ugyanennyi elvonás a Gyurcsány-korszak alatt kivéreztetett önkormányzatoktól, 60 milliárd mínusz a tömegközlekedésből, 38 milliárd a felsőoktatástól, és akkor még nem is beszéltünk a 250 milliárdos zárolásról. A fideszes önkormányzatok iskolákat és óvodákat záratnak be, a segélyek kifizetése után nem jut forrás bérek folyósítására, Pest megyében megszűnt a közétkeztetés, Kelet-Magyarországon pedig az idős emberek agyonverését lassan „mínuszos” kishírként közlik a megyei lapok.

Eltelt 11 hónap, és annyit látunk, hogy a kétharmados többségű kormány energiáinak nagy részét arra fordította, hogy saját embereit betonozza be a különböző állami pozíciókba - néha erőfölénnyel, máskor külön törvényt/alkotmányt módosítva, megint máskor a forrásmegvonás eszközével élve. Az intézkedések jó része (gondoljunk csak a médiatörvény körüli hisztériára!) kicsapta a biztosítékot a balliberális oldal képviselőinél. Én úgy vagyok vele (és ebben különbözöm liberálisabb felfogású ismerőseimtől), hogy egy határig hajlandó vagyok bizonyos „demokráciadeficitet” elfogadni, ha az valóban a köz érdekében vagy hatékonysági szempontok alapján történik. A Fidesz-KDNP agresszív nyomulása és jogilag-erkölcsileg megkérdőjelezhető eljárásai tehát önmagukban nem zavarnának annyira, ha azt látnám, hogy ettől a hazámnak jobb lesz. Az antidemokratikus lépéseket azonban nem követik jóléti intézkedések, vagy kellőképpen átgondolt szerkezeti reformok, az elszámoltatás csigalassúsággal vánszorog előre, a változásban eddig bízók közül pedig egyre többen érzik úgy: magukra maradtak.

A 2002-es választási vereség után fideszes körökben sokáig tartotta magát az a „városi legenda”, hogy Orbán Viktor tudta, hogy mit kell csinálni, csak rossz tanácsadókra hallgatott. A jelek szerint a miniszterelnök vagy ismét csapnivaló tanácsadókkal vette körül magát, vagy ami valószínűbb: nagyon is tudja, mit csinál. Az igazság előbb-utóbb ki fog derülni, ám félő, hogy a szakadék szélén egyensúlyozó magyar társadalom nem fog sem húsz, sem nyolc, de lehet, hogy négy év igazságtalanságot sem tovább elviselni.

Bencsik János