Egyre több orvosra - és közfeladatot ellátó személyre - támadnak "cigányaink"2011.01.15. 18:21
A minap jelent meg portálunkon egy írás a fenti címmel, jelezve azt, hogy kedvenc etnikai kisebbségeinkre mind kevésbé jellemző a normakövető magatartás. Akár antiszociális "viselkedéskultúrának" is mondhatnók. Valóban, mind többször hallhatunk arról, hogy gyógyító feladatukat végző mentősökre, orvosokra és ápolókra támadnak rá. Mind gyakoribb - teljesen érthető okokból -, hogy orvosdoktorok visszautasítják, illetve elhárítják cigányok kórházi kezelését, áthárítva azt valamely szerencsétlen sorsú kollégáikra.
Egyébként ugyanez a jelenség tipikusnak mondható közoktatásunkban is, lévén, ha egy jó osztályközösségbe a felsőbb évfolyamból néhány renitens cigánykölyköt lebuktatnának, maga a szerencsétlenségre kiszemelt osztályfőnök könyörög érintett kollégáinak: - Na, ezt azért ne tegyétek, van egy jó kis osztályközösségem, ám ha ide érkezik néhány halmozottan hátrányos helyzetű etnikai jövevény, itt mindenfajta normális és produktív oktató-nevelő munka abszolút lehetetlenné válik. Valamennyiünk érdeke, hogy mihamarabb kikerüljenek a rendszerből.)
Évtizedekkel ezelőtt még istenes volt a helyzet a maihoz képest, nem lévén még filoroma jogvédőink, de azért már akkor is történt egy és más. Közvetlen hozzátartozóm körzeti, illetve háziorvosként dolgozott, így romakérdésben is kimeríthetetlen tárházára tett szert az őskort idéző tapasztalatoknak. Bevett szokásuk volt a körzetébe tartozó cigányoknak, hogy éjszakai ügyeletben olyan közvetlen "életveszélyt" okozó betegségek orvoslásával zaklatták, mint a fogfájás vagy enyhe meghűlés, amelynek logikus következménye lett, hogy a doktor úr nem éppen a politikai korrektség szótárának lapjaira kínálkozó frazeológia alkalmazása szófordulatainak kíséretében nemes egyszerűséggel elzavarta őket rendelőjéből.
Különösen megragadó volt egy szerencsétlen félbolond roma esete. Ez mindig azzal szórakozott, hogy az aszfaltmentes utcájukba behajtó doktor kocsija elé állt, s bamba vigyorral az arcán nem engedte őt tovább menni. Több tucat ilyen alkalom után kezdett némileg unalmassá válni a dolog - annál is inkább, mert nem egyszer élet-halál kérdéséről voltszó -, ezért a doktor úr megkérte a helyi körzeti megbízottat, részesítené némi felvilágosító illemtani kurzusban az illetőt. A nevelő célzatú képzés olyannyira sikeres volt, hogy emberünk állkapcsa eltörött, sőt, a törött részek még a helyükről is elcsúsztak. Korábbi idétlenkedései miatt renitens cigányunk azonban nem merészelte felkeresni körzeti (házi) orvosát, így a törött testrész rosszul forrt össze, így egész további életében egy gumó éktelenkedett arcán, s meglehetősen különös módon artikulálva beszélt, s képezte a szavakat.
Mi ebből a kis történetből a tanulság? Egyszerűen az, hogy a közfeladatot ellátó személyt nem kell akadályoznunk dolga elvégzésében, s az is módfelett hasznos, amennyiben az alapvető emberi és civilizációs együttélési normákat bizonyos etnokulturális csoportok maradéktalanul elsajátítják. S nem próbálják fedezni antiszociális magatartásukat a "rasszizmus", a "kirekesztés", a "fajgyűlölet" és más tartalmatlan hívószavak mögé bújva. A különböző, ún. roma jogvédő szervezetek mai formájukban pedig teljesen haszontalanok, és semmiféle értelmes, közhasznú tevékenységet nem fejtenek ki.
Nagyon jól meglennénk nélkülük, hiszen először talán el kellene fogadniuk annak a társadalmi közegnek a civilizációs normarendszerét, amely befogadta őket.
Lipusz Zsolt
-
|